A Terra Hungarica Kékfrankos napja után erre én nem tudok választ adni. Két ok miatt is. A keresztmetszet kissé szűk volt, illetve leginkább terroir borokat kóstoltunk. Terroir borokkal pedig nem lehet a tényleg NAGY közönséget meghódítani. A kiállító borászok a kékfrankos fontos termőhelyeiről (Eger, Szekszárd, Sopron) leginkább olyanok voltak, akik kísérleteznek, saját útjukat járjak. Erre pedig csak egy szűk kör harap rá, ami látszott a közönségből, hiszen gyakorlatilag az ismerős tömeg volt jelen.
Miért akarjuk, hogy a kékfrankos legyen a magyar bor? Akarjuk egyáltalán? Én nem biztos. Leginkább azért nem, mert szegény hendikeppel indul. Nagyvilágban az osztrák kékfrankosok olyan előnyben vannak, amit behozni csak nagy erőfeszítéssel és áldozatokkal tudnánk. Ezt pedig inkább az szakmai és szellemi fejlődésünkre, általános megjelenésünkre és egy kevésbé hátrányban lévő fajtára kellene fordítani. S lássuk be itthon sem túl népszerű, nincs hozzá mély kötődés. S ezt az átlag fogyasztó szempontjából mondom. Az átlag fogyasztó nekem az, aki nem mindennap, hanem hétvégén, egy fáradt estén, alkalmakor bont bort. Nem jár el minden rendezvényre, csak a Várba, Balatoni Borfesztiválra stb. A kékfrankost ismeri, de nem tud róla túl sokat és fajtatisztaként talán még nem is ivott. A legelső gondolata biztosan a kékfrankos rosé és akkor Dúzsi Tamás. Talán tudja, hogy a bikavérben van, de a bikavérről még mindig csak a „Bull's Blood” jut eszébe. Szerintem ez a nagy kékfrankos helyzet Magyarországon. Azokat a kékfrankosokat, amelyekkel a nagyközönséget meg lehetne indítani a Duna Borrégió rendezvényén találtam meg például a Koch, Birkás vagy a Köpcös pincénél. Jó ívású, gyümölcsben gazdag, lendületes savakkal rendelkezik és 1000-1500 Ft közötti áron megvehető.
Két bekezdésnyi okoskodás után felteheti kedves Olvasó a kérdést, hogy én mit javaslok? Mondhatnám, hogy szerencsére nem az én dolgom a választás, de nem mondom. Szóval a nemzetközi mezőnyben most biztosan nem erőltetném komolyabban a magyar vörösbort. Persze van egy-két pince, amely be tud(na) kerülni egy-két szakboltba, vagy a sok csillagos gasztronómiába, de ennyi. Ami van inkább keljen el itthon, és abból is inkább a kadarkát tenném a „nép” vörösborává. Fehérborban már egyértelműen megvan a potenciális jelölt a világhírnévre a furmint személyében, a hazai fogyasztásban pedig az illatosok mellett, az olaszrizlingnek nincs párja. Én még favorizálnám a királyleánykát is a sauvignon blanc helyett.
Visszakanyarodva Kékfrankos napra, egyértelműen kiegyensúlyozott volt a mezőny, magas színvonalon, sok tetszetős tétellel. Rövid értékelésemben Szentesi József Csúcsos-hegy Nadap 2009-ese kiemelkedett a sorból. Izgalmas volt még mellette Maurer Oszkár 2009-es Balázshegyi kékfrankosa, Weninger Balf 2008-as. Lefelé is volt egy-két tétel, amelyek negatív kritikával nem illetnék, de bizonytalanok voltak: Strekov 2007-ből, Pók Tamás borai és Kaló Imre 2006-os bora.
