Ki lesz belőlünk, mi végre éljük életünket, miben leljük örömünket?
Mindezek a kérdések egy kicsit eldőlnek már gyermekkorban. Történik egy bevésődés és egyszer előjön a semmiből, váratlanul és aztán nem tudunk tőle szabadulni. Nekem ez lett a bor, és a bevésődés Tiszaföldvár, jó pár közös szüret Bandi bácsi homoki szőlőjében.
Bandi bácsi apai nagybátyám, aki feleségével Eszti nénivel a napi munka és a kert mellett, szőlőt is műveltek. Nem emlékszem hány tőke volt, de ha jó volt a termés, akkor 12-14 ember 6-7 óra alatt végzet a szürettel. Az alföldi homokon, úgy rémlik saszla, derékszaggató bakműveléssel. Volt némi csemegeszőlő is, mindig édes, mindig illatos és egy kis otelló a házkörüli lugasban.
A szüret mindig nagy izgalom volt, mert nem csak három nap kemény munkát jelentet, hanem azt is, hogy hosszabb rövidebb időre összejött a család. Asszonyok, férfiak, gyerekek, régi barátok és mindenki a maga erejéhez mérten kivette részét a munkából. A szüret nem teljesen igazodhatott a szőlő tökéletes érettségéhez, a megfelelő pillanathoz. Fontos volt az is, hogy lehetőleg mindenki ráérjen, szabad legyen a daráló, a fuvaros és egyéb ilyen apróságok. Persze ügyeltek arra is, hogy a szőlő is megfelelő legyen, de talán akkor valahogy ez egyszerűbbnek látszott (80-as évek eleje), valahogy könnyebben értelmezhető volt az időjárás.
A péntek az utolsó előkészületek napja volt. Minden a helyére került, összerakták a prést, utolsó ellenőrzés, szóval, hogy minden a helyén legyen. Bandi bácsi nehezen viselte, ha munka közben valami nem volt kéznél, rendben, úgy ahogyan kell. Minőségellenőr volt a Tisza Cipőgyárban, nincs ezen mit csodálkozni. Szombaton reggel korán kelés, reggeli a szőlőben a régi présházban, és kezdődhetett a munka, az elején még jó tempóban, később térden csúszva a homokban, aztán úgy a déli harangszó környékén újra éledt a lendület. Ez két dolog miatt volt. Amíg nem végeztünk addig nem volt ebéd, és a munka a kerti katlanban fövő birkapörkölt irányába folyt, így az illatok csalták a dolgos kezeket. Ebéd után vissza a házhoz, darálás, első préselés, aztán szombat éjjel, vasárnap hajnalban, vasárnap délelőtt a második préselés. A darálás után az első adag must már ment is a hordóba és aztán szépen került hozzá a másik két préselés anyaga. A végén megmaradt törkölyből pedig a tyúkok tömték magukat degeszre.
Nem volt bogyózás, csak valami diszkrét válogatás, némi kénezés és erjedés után átfejtés. Természetesen a hordók, az eszközök és a pince gondosan tisztán volt tartva. A nap fontos kérdése volt a cukorfok, de csak a statisztika, a tény kedvéért, cukor nem került sosem szóban legalábbis így emlékszem, a must viszont nekünk gyereknek mindig nagyon finom volt és garantáltan annyit ittunk belőle, hogy jó időre beköltözhessünk a WC-re.
Arra viszont tökéletesen emlékszem, hogy mindenki úgy viszonyult a szürethez, mint ha az életünk múlna rajta. Roppant komolyan, az utolsó szemre is odafigyelve, alázattal, tisztelettel. Még a szilvának sem volt ekkora tisztelete, pedig bátyámnak városszerte híres volt a pálinkája. A mindentudó öregek olyan precizitással, ritmusra húzták a prést, mint egy zenekar. Egy csepp sem mehetett kárba. Valahogy ez szent dolog volt és ezt a legkelekótyább, legrosszcsontabb gyerek is érezte és megpróbált viselkedni, nem zavarni a felnőtteket. Na persze örültünk, hogy fennmaradhatunk sokáig és hallgathattuk a férfiak beszélgetését. Ugyanis a prés környékén az asszonyoknak nem volt helyük. Ő dolguk az ételről és a szódavízről való gondolkodás volt.
Ettől kezdve valahogy még kedvesebb lett számomra a szőlő és később a bor. S történt bármi, kóstoltam bármikor, bárhogy bátyám homoki bora mindig ízlett, mindig jól esett. Valahogy más volt, és ahogy kicsit idősebb lettem Bandi bácsi kérdés nélkül is töltött nekem. Szóval így esett velem és a borral.
Mindez azért jutott eszembe, mert múlt héten a negyedik Gonda testvér, nagybátyám Bandi bácsi is elhagyott bennünket. Fájó szívvel kívánok neki örök nyugalmat fivérei mellett.
